A reménységről
„De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek…” (Jer Sir 3:22)
A világi közmondás is azt tartja, hogy „a remény hal meg utoljára.” Értjük alatta azt, hogy a többszöri kudarc, sikertelenség után is az ember szereti, akarja remélni, hogy sorsa, élethelyzete jobbra fordul. Általában az ember egy-két kudarc után sem adja fel, reménykedik a szorult helyzetéből való szabadulásban, a testi-lelki betegségéből való gyógyulásban. A baj akkor van, ha többszöri – akár egy élet kudarca után – sikertelenségek, próbálkozások sorozata után kell megállapítania, hogy zsákutcába került – sokadszorra, ismét. Ekkor hal meg a remény, és sok esetben vele együtt az ember. Ugyanis a reménytelenségbe bele lehet halni – nemcsak lelkileg, testileg is.
Egy hívő börtönőr ismerősöm mondta, hogy a ténylegesen életfogytig tartó büntetésüket töltő embereknél fordul elő, hogy csak néhány év múlva tudatosul bennük az, hogy elteltek az évek, semmi „csoda” nem történt, és valóban élete végéig ott kell raboskodnia. Ekkor elveszítik a szabadulás reményét, és belehalnak. Halálos betegségben szenvedőknél is előfordult, hogy felvették a harcot a betegséggel, de egy idő után – lehet ez több év is – elveszítve a reményt feladták a harcot, és belehaltak. A pszichológiai szakkönyv is azt írja, hogy az öngyilkosok többek közt azért is fordulnak önmaguk ellen, mert sorsukat reménytelennek látják. (Hézser G. [2002]: A pásztori pszichológia, Kálvin János Kiadó, Bp., 150. o.) Tehát létkérdés, hogy legyen reményünk.
Igen, egy-két kudarc után még talán van reményünk, de mi van, ha a sorozatos kudarcok után kell színt vallanunk ezen a téren – ekkor is van reményünk? Mi van akkor, ha olyan nehézségbe kerülünk, amit nem tudunk feldolgozni? Mi van akkor, ha olyan helyzetbe kerülünk, mint Jób, amikor úgy érezte, hogy:
„Napjaim… most reménység nélkül tűnnek el. Ha erőszak miatt kiáltozom, nem kapok választ. Segítségért kiáltok, de nem véd a törvény. Eltorlaszolta utamat, nem mehetek tovább, ösvényeimre sötétséget borított. Dicsőségemtől megfosztott, levette fejemről a koronát. Kitépte reménységemet, mint valami fát, letördelt körös-körül: tönkrementem. Hol van akkor az én reménységem? Ki láthat itt reménysugárt?” (Jób 7:6, 19:7–10; 17:15)
Bizony előfordulnak ennyire, vagy ehhez hasonló nagy nyomorúságok is egy ember életében. Ilyen remény nélküli helyzetekben jusson eszünkbe, hogy Istenünk reménységet is tud adni nekünk – ha kérünk Tőle: „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.” (Zsolt 62:6) Pál apostol Istenünket egyenesen a „reménység Istenének” nevezi (Róm 15:13).
Vigyázzunk, nehogy Istent vádoljuk!
Ehhez a témához csak nagy-nagy alázattal közelíthetünk. Ugyanis amikor tényleg nagyon nagy bajba jut valaki, könnyen odalépünk mellé, megveregetjük a vállát és emberileg közelítve meg a témát, könnyelműen ilyeneket mondhatunk neki: „Reménykedj az Úrban.”; vagy: „Ó, hát ne félj, csak bízz az Úrban!”; vagy: „Ne félj, csak higgy!”. Könnyű ilyeneket mondania annak, aki nincs nagy problémában. De ahhoz, aki akkora nyomorúságba jutott, mint az imént idézett Jób – „tönkrementem” – nagyobb isteni bölcsességgel és szeretettel kell közelednünk. Ha egy ennyire nagy bajba jutott ember reményét szeretnénk élővé tenni, ezt csakis Isten szeretete és bölcsessége által tudjuk megtenni.
Ha mi kerülünk nehéz helyzetbe, vigyázzunk, nehogy reménytelenségünkben Istent vádoljuk, és őt okoljuk kilátástalan, reménytelennek tűnő helyzetünkért. „Hát nem gyógyíthatna már meg; nem szabadíthatná meg az alkoholizmusból élettársunkat; hát nem adhatná-e a hozzátartozónk megtérését, akiért már oly rég imádkozunk; hát nem fordíthatná már végre jobbra anyagi helyzetünket; hát nem adhatna már egy férjet/feleséget; stb.?” – kérdezzük (azaz vádoljuk) sokszor Istent reménytelennek tűnő helyzetünk miatt.
Jeremiásnál olvassuk:
„Ezt mondja az Úr: Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma – így szól az ÚR –, visszatérnek fiaid az ellenség földjéről. Reménykedhetsz a jövőben – így szól az ÚR –, mert visszatérnek fiaid hazájukba.” (Jer 31:16–17)
Tudnunk kell, hogy Kr.e. a VII. században, Jeremiás arról prófétált, hogy a déli országrész (Júda) is fogságba fog menni, akárcsak korábban az északi országrész. De a próféták többsége, ennek az ellenkezőjét jövendölték (ld. Jer 23:9–40; 28. f.), emiatt a nép reménykedhetett, hogy mégsem az következik be, amit Jeremiás mondott. Igen ám, de Kr.e. 609-ben mégiscsak fogságba vitték Júdából az emberek egy részét. Valószínű, hogy a nép abban reménykedett, hogy ezután már csak jobb lesz a helyzet. De nem lett jobb, rosszabb lett: Kr.e. 597-ben újabb támadás és újabb veresség érte az országot. A királyt Jójákint is elvitték Babilonba. A nép még mindig reménykedett: a jeruzsálemi szentély állt, a templomban annak rendje és módja szerint végezték az áldozatbemutatásokat, és hát „ennél rosszabb már úgysem lehet” – gondolták. De ismét csak rosszabb lett, sőt sokkal rosszabb, mint eddig. Kr.e. 586-ban újabb támadás, és újabb csapás érte Jeruzsálemet: lerombolták a várost – a templommal együtt –, a babiloniak mindent felégettek, és újabb foglyokat vittek Babilonba.
Lehet-e ennyi csapás után reménykedni, lehet-e ennyi hiú remény után valóságosan is reménykedni? Akkora volt a pusztítás, hogy Isten egyik legodaszántabb emberét, Jeremiást is elcsüggesztette. Ahogy járkált a felégetett városban és nézte a lerombolt, felperzselt romokat így vélekedett:
„Már azt gondoltam: Nem lehet reménykednem és bizakodnom az Úrban! Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre! Mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem.” (Jer Sir 3:18–20)
Bizony, ha életünk „füstölgő romjaira”, ha az életünkben levő keserűségre és méregre gondolunk, lelkünk mindig elcsügged. De ezt nem szabad megengednünk, semmilyen esemény kapcsán, mert az ördög nagy fegyvere a csüggedés, apátia, depresszió. A jeremiási Ige tovább is folytatódik:
„De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek: Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az ÚR az én osztályrészem – mondom magamban –, ezért benne bízom. Jó az ÚR a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz.” (Jer Sir 3:21–25)
A látható nyomorúság ellenére is szeret az Úr, hűséges az Úr, jó az Úr – és ez kulcs a reményhez és győzelemhez! Semmi nem történt az Úr tudta nélkül: Isten már akkor szólt, hogy vissza fogják hozni Izráel fiait, amikor még el sem vitték őket (ld. a fenti idézetet: Jer 31:16–17). Tehát: ne sírj, Isten új reményre bíztat. Az új reményhez, újragondolásra van szükségünk!
Isten bátorít: „Reménykedhetsz a jövőben”
„Reménykedhetsz a jövőben – így szól az Úr” – ez nem azt jelenti, hogy most már Isten megengedi, hogy reménykedjünk a jövőben, hanem erre bátorít, buzdít és bíztat. Az, hogy valóban bízhatunk Benne, mert nem hiú reménnyel táplál Isten bennünket, az Ő szava a garancia:
„Mert én tudom az én gondolatimat, a melyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek.” (Jer 29:11)
Nem azt állítja, hogy kívánatos jelenünk lesz, hanem jövőnk.
Megtisztulás és segítségül hívás
Kilátástalannak tűnő és reménytelen helyzetünkben ne felejtsük el megalázni, megtisztítani magunkat az Úr előtt, és segítségül hívni Őt.
„Uram, kegyelmezz nekünk, benned reménykedünk! Légy segítségünk reggelenként, szabadítónk a nyomorúság idején!” (Ézs 33:2)
…mert meg fogjuk őt látni, amint van. És a kiben megvan ez a reménység Őiránta, az mind megtisztítja ő magát, amiképpen Ő is tiszta. (1Jn 3:2–3)
Amikor rosszul reménykedtünk
Sokszor be kell ismernünk, hogy „rosszul”, emberi számítás szerint reménykedtünk. Az emmausi tanítványok is ezt mondták: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt…” (Lk 24:21) Reménységük nem bizonyult az Úr akaratával és tervével megegyezőnek, mert ők a római uralom alóli forradalmi felszabadítást tekintették megváltásnak, ebben reménykedtek. Vigyázzunk arra, nehogy amiatt csalódjunk és váljunk reménytelenné, mert a saját emberi számításunkat nem igazolta az Úr! Aki viszont az Úrban reménykedik, nem fog megszégyenülni soha, és biztos lehet benne, hogy Isten meghallgatja őt nyomorúságában: „De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem!” (Mik 7:7) Sok esetben az Úr éppen az emberi lehetőségek, és remények végére akar vezetni bennünket, hogy csakis Őbenne reménykedjünk. Hittel mondjuk el őszintén: „…mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!” (Zsolt 39:8)
Mi történik akkor, amikor emberek becsapása, félrevezetése, gonoszsága miatt válunk reménytelenné? Nem szabad engednünk, hogy emiatt az ördög megfosszon élő reménységünktől, és helyt adjunk a haragnak, gyűlöletnek a szívünkben. Ekkor is Istenre kell bízni az ítéletet, és reménykedni kell Istenben sorsunk, életünk jobbrafordulásában:
„Reménykedj az Úrban, maradj az ő útján! Ő felmagasztal, és öröklöd a földet; meglátod, hogy kiirtja a bűnösöket. Ne mondd: Megfizetek a rosszért! Reménykedj az Úrban, ő megsegít téged. Mert benned reménykedem, Uram, te majd megfelelsz nekik, Uram, Istenem!” (Zsolt 37:34; Péld 20:22; Zsolt 38:16)
Az élő reménység forrása
Említést kell még tennünk arról, amikor valaki reménykedik sorsa jobbrafordulásában, de reménységét „valami” vagy „valaki(k)” táplálja, és nem az Úr. Természetesen az Úr sokszor valakin, vagy valamin keresztül ment meg, de minden esetben a szorultságunk, betegségünk, megkötözöttségünk szabadításának és megváltásának forrása: Jézus Krisztus! Ő az élő remény!
„Jaj azoknak, akik Egyiptomba mennek segítségért! Lovakban reménykednek, a harci kocsik tömegében bíznak, és a lovasok nagy erejében; de nem tekintenek Izráel Szentjére, nem folyamodnak az Úrhoz.” (Ézs 31:1)
Tehát lehet reménykedni Egyiptomban, lovakban, lovasokban, harci kocsikban – azaz (az Ige mércéjével mérve) bűnös dolgokban, emberi kapcsolatokban, jónak látszó helyzetekben. Igen, lehet ilyenekben reménykedni, de „jaj azoknak!”. „Az igazak várakozása örömre fordul, de a bűnösök reménysége semmivé lesz.” (Péld 10:28) Csakis Megváltó Jézusunkban reménykedjünk!
Istennél nincs veszett ügy, reménytelen helyzet. Ezt már Ábrahámnál is láthatjuk: „Aki reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok népnek atyjává lesz…” (Róm 4:18) Természetes módon semmi esélye nem volt, hogy gyermeke szülessen, ennek ellenére reménykedve hitte, hogy Isten gondját viseli, és ígéretét beváltja. Nemcsak a láthatókra nézett, hanem a láthatatlanra is. De éppen ez a reménység lényege: nem látjuk (még), de hisszük, hogy meglesz:
„Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.” (Róm 8:24–25)
Bátran reménykedjünk életünk jobbrafordulásában, mert Isten a nem létezőket előszólítja mint meglevőket (Róm 4:17).
Figyeljünk arra is, nehogy reménységünk túlságosan anyagias legyen: csak a jó életkörülményekben, anyagi javakban, jó és megbecsült munkahelyben reménykedjünk, mert „ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15:19) Ne felejtsük el azt sem, hogy ezen a világon minden elmúlik, de „azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három…” (1Kor 13:13) és „a reménység nem szégyenít meg…” (Róm 5:5). Ez nem kevesebbet jelent, minthogy aki Jézus Krisztus szabadításában reménykedik, nem fog megszégyenülni!
Kitartás és biztatás
De miért „gürizzünk” annyit a hitéletben, amikor annyi minden nem sikerül, és olyan hamar minden tönkremehet? „Hiszen azért fáradunk és küzdünk, mert az élő Istenben reménykedünk, aki üdvözítője minden embernek, de leginkább a hívőknek.” (1Tim 4:10) Pontosan azért, mert reménykedünk az igaz, üdvözítő Istenben, aki megjutalmazza a Neki szolgálókat (Ézs 40:11, Jel 22:12).
Nagyon sötét élethelyzetekben gondoljunk arra, hogy hány, de hány reménytelennek tűnő esetben megsegített már bennünket az Úr. Pál apostol is ebben a reményben élt: „Aki ekkora halálos veszedelemből megszabadított és szabadít minket. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít.” (2Kor 1:10) Isten Igéjében bármilyen nyomorúságban biztosak és reménykedők lehetünk: „Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk.” (Róm 15:4)
Maga Isten is bíztat bennünket Igéjén keresztül arra, hogy reménykedjünk:
„Mert a szegény nem lesz végképen elfelejtve, a nyomorultak reménye sem vész el örökre.” (Zsolt 9:19)
„Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai.” (Jób 14:7)
„Reménykedj az Úrban, légy erős és bátor szívű, reménykedj az Úrban!” (Zsolt 27:14)
A jobb reménység
Az ószövetségi embereknek nem volt – még Jeremiás prófétának sem – olyan közeli az élő reménysége, mint nekünk: „Minthogy a törvény semmiben sem szerzett tökéletességet, de beáll a jobb reménység, a mely által közeledünk az Istenhez.” (Zsid 7:19) Ez a „jobb reménység”, aki által közeledhetünk nyomorúságunkban Istenhez „beállt” és Ő nem más, mint Jézus Krisztus!
Mi is itt Tatabányán – de bárki, aki csak olvassa e sorokat – a gyülekezeti és magánéletünkre vonatkozóan kérjük őszintén: „Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!” (Zsolt 33:22) Ámen.
Dezső Tibor
Az Úr nagyon ért ahhoz, hogy a rosszat is jóra fordítsa.
— Kempis Tamás
Forog a világ, de áll a kereszt.
— Szent Ágoston